Isten színe előtt...

a hómméd kamerafelvételen ennyi látszik: Dini vonul a templomban az édesanyjával, aztán hajnali kettőkor vágjuk a tortát...

a papunk egy tündéri ember, nagyon evilági és hihetetlen vagány. Szuper szövege van, amiből jócskán kaptunk aznap.

De előtte. Körülöttem őrült pörgés, mindenki szét akar szedni. Végre behúzódnak a hűvös templomba a hőség elől. Csak mi páran maradtunk kint. Dini, a fátyolvivőim, és a kis frodonk. De valami még hiányzik. Befut az unokaöcsém. Gabó autista, nem szereti az emberek közelségét, sokszor a családét sem... Egyenesen felém tart. Odaér és megölel. Megszakad a szívem a nagy boldogságtól. Körülbelül 10 éve nem szoríthattam magamhoz Őt... És most hozzámbújt. Ölel és nem enged... A fényképeken annyi látszik, hogy zokogok. Még most is könny szökik tőle a szemembe...

A templomba vonulván furcsa érzések kerítenek hatalmukba. azt hiszem teljesen elérzékenyültem. Ott várt engem a párom, de ő csak a haverokat figyelte az emelvényen, hátha kiírtak nekünk is valami hülyeséget. Nagy hirtelen eszembe jut, hogy nem írtam fel a cipőm talpára hogy help me... Morgolódok egyet magamban.

Odaérek, leülünk, szól az orgonamuzsika, az önjelölt fényképészek kattogtatnak a mi fotósunk elé ugorva. Kisebb harcok után, idióta fejeket vágva pózolok a vakufényekbe. Itt sem tudok normális maradni. a papocska viccesen int nekünk, hogy elég legyen...

Kezdődik a szertartás...