pillanatok játéka

mosolygok, ahogy kilépek a barnára pingált ajtón. A szívemben millió kolibri verdes, izgulok, pedig nem szoktam. Mintha most látna meg először, talán ő is így érzi...

Mindenütt kíváncsi tekintetek. Fürkésznek, úgy érzem sokan hibát keresnek rajtam, majd örömmel nyugtázom, nem találnak. Nagypapám most lát először. Könnyek szöknek a szemébe. Nehezen viselem, de erős vagyok, mint egy kőszikla. A ruhám olyan, mint az alabástrom, hófehér és ragyog. De az is lehet, hogy én ragyogok, hiszen akármennyire is rettegek, mosoly mögé rejtem. Ez így van jól. Furcsán érzem magam. Pont ilyenkor kell rájönnöm, hogy mégsem szeretek ennyire középpontban lenni? Na jó, szeretek, de itt nincs esély elbújni, ha valamit elbaltázok...

Dininek pálinka, búcsúztatás, abszolút döbbenet. Eldöntöttem, hogy semelyik szülő szemébe nem fogok nézni, mégis milyen már, ha a menyasszony úgy bőg, mint egy csecsemő... Bár Zolira-apósomra nézhetek, ő sosem érzékenyül el, bár ezt Papáról is gondoltam... Mosolygok, körülöttem szipognak, ahogyan libbennek a hangok a szélben. A vőfély-Madárka elbúcsúztatta a menyasszonyt a szüleitől, kis baki csúszott be, ugyanis Lórit-apám, csak nem hívom apámnak is halottként tüntette fel, de nem sűrűn érdekel. Kicsit mondjuk a szívembe váj, hogy mi lenne, ha most itt lenne... De nem. Erős vagyok, ez így van jól, már megtárgyaltuk... Anya?! Furcsa, mintha érezném a jelenlétét, furcsa nyugalom kerít hatalmába. Nem sírok, mosolygok-boldogan. Mamikám zokog, még Anyósom szemében is megcsillan pár könnycsepp a versike hallatán. No de ne... Apósom zokog? Ajajj, elterelő hadművelet, oda nem nézhetsz... Egyszerűen rámeredek, leesik az állam és ijedten nézem a remegő szájat és a legördülő két könnycseppet. Nem hiszek a tulajdon szememnek. Dini mellettem ugyanígy meghatódva. Én teljesen érzéketlen lettem a döbbenettől.

Végre indulunk, vége a sírós résznek. Dübörögnek a dobok, szól a nóta: férjhez megy a falu legszebb lánya... Kiráz a hideg. Furcsa érzés. Tudom mindenkinek ezt a dalt játsszák, de valahogy a szívembe vág. Nem tudom miért. Most figyelek először a lagzis nóták szövegére, Bálint megrántja  karomat: Viri, ne rohanjunk annyira, mert Anyu megkattan. Nevetünk, kiérünk az utca végére, a fátylamat a kislánykáim viszik büszkén, az ikrek és Dominik meg Ricsike körülöttem szaladgálnak. 5-6 évesek. Azon veszekednek, ki foghatja a kezemet. Bálintot el akarják űzni, hogy most ők jönnek. Rendezgetem a gyerekeket magam körül és amikor feltekintek, emberek tömkelege áll az úton mindenfelé és minket bámulnak. Aha, jöttek a nézők.

Gyerekkoromban én is mindig ámulva néztem a menyasszonyokat és most a barátaim, ismerőseim, falubeliek gyerekei bámulnak rám úgy, mint akik angyalt látnak. Oda akarnak jönni hozzám, de Anya nem enged senkit. Így hát integetek nekik szorgosan. Az egyik kislány felkiált: Anya, Virág nekem integetett! Elnevetem magam, hihetetlennek tartom ezt az egészet. Hogy valakinek most én vagyok A SZÉP...

Nem nézhetek hátra, a papírpénz csúszkál a cipőmben. Rájövök hogy nem írtuk rá a cipőtalpunkra Dinivel, hogy HELP. Meg akartuk viccelni a templom népét ezzel, de kiment a fejünkből a nagy szaladásban. Mennyi hülye babona, wááá...

Elkapom a kamerát Dini unokatesójától és a fejem fölé emelem, hogy ha már nem nézhetek hátra... :D

Viccelődünk, hátulról hallom az emberek beszélgetését, Dini hangját, a barátnők dalolását, mintha kiéleződött volna a hallásom, mindent hallok, kicsit elérzékenyülök, de nem látszik...

Mosolygok...